ÉSZC Kiskunlacházi Technikum- és Szakképző Iskola

Drága Zsuzsi!

Megrendülve állok itt ravatalodnál, hogy a Kiskunlacházi Technikum és Szakképző Iskola aktív és nyugalmazott dolgozói nevében elbúcsúzzak Tőled.

Aki elment az elment, ………aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.



    Kassák Lajos mondatai ebben az évben a ballagás alkalmával hangzottak el. Teljesen más szövegkörnyezetben, teljesen más alkalomból, azonban az üzenete azonos. Aki valaha is része volt a közösségünknek, a Kiskunlacházi Technikum és Szakképző Iskolának akár tanárként, akár diákként - örök lenyomatot hagy maga után. Fotói megmaradnak a folyosón elhelyezett tablókon, kézírása a bizonyítványokban és szellemisége a diákokban él tovább.
    A búcsú azonban nem könnyű, a búcsú mindig számvetésre készteti az embert: mennyit ér egy emberi élet? mi marad utánunk, ha már nem leszünk? A hivatás a család? Vagy a másokkal eltöltött évek emléke hagy nyomot utánunk? A tanári munka nem ilyen, a tanári munka nem épít utat, felhőkarcolót, nincsenek kézzel fogható tárgyak, melyet létrehoz. A tanár lámpás és magvető. Utat mutat és tudást, szakmaszeretetet, emberséget plántál, majd nevel. Ez a szakma nem hoz azonnal sikereket. Sok-sok év kell ahhoz, hogy egy mag szárba szökkenjen és termést hozzon. Azonban minden egyes emberi élet mögött pont egy ilyen hivatását szerető tanár ember áll, akinek a munkája nélkül nem születnének tárgyak, nem működne az ország, a nemzet , a világ. Ha megkérdeznénk diákjainkat, hogy milyen kép él bennünk Tippel Györgyné tanárnőről, valószínűleg ugyanezt a képet festenék le. Csendben tette a dolgát és rendíthetetlen türelmével és nyugalmával a legvásottabb diákot is képes volt megnevelni. Sugárzott belőle az optimizmus, el sem tudta képzelni, hogy ne a jót lássa mindenkiben. Szerette ezeket a gyerekeket, a gyerekek pedig szerették őt, hiszen tudta, hogy minden egyes tanulótól mit várhat el.
    Tippel Györgyné az oktatással szimbiózisban élt. Főiskolai tanulmányai befejezését követően először Dombóváron tanított, majd Tökölön. 2000-től 12 éven keresztül A Kiskunlacházi Szakképző Iskolában, ahová 8 év külföldi munkavállalás után 2020 novemberébe tért vissza és betegségéig dolgozott. Az oktatás minden szintjét megjárta: tanított alsósokat és felsősöket, középiskolásokat és szakmunkásokat. Tanítványai szakmai fejlődését kimeríthetetlen erővel, meghátrálás nélkül odafigyeléssel, türelemmel irányította. Úgy tartotta, hogy minden emberben van tehetség, nincs olyan gyerek, akiben ne szunnyadna ennek valamilyen fajtája. A tehetség megvalósulásának választóvize, hogy az alany és a vele foglalkozók összmunkája felszínre hozza ezt vagy sem. Hitvallása Eötvös József gondolatával fejezhető ki: „Félig sem olyan fontos az, amit tanítunk gyerekeinknek, mint az, ahogy tanítjuk”
    Példát adott emberségből, mintát a munka szeretetére, a tudás megbecsülésére, az egymás iránti türelemre, megértésre, nyitottságot az élet minden szépsége felé, s azt a kötelezettséget, hogy küldetésünk van a világban, szűk és tágabb környezetünkkel szemben is.



Drága Zsuzsi!

Amikor mélyen megrendülve itt állunk a ravatalod mellett, és csendben lehajtjuk fejünket, megvigasztal bennünket az a tudat, hogy nem vesztettük el, mert tovább élsz családod és barátaid szeretetében, tanítványaid megbecsülésében, és mindazok hálájában, akik életed és munkásságod gyümölcseiben bármi módon részesültek.

Aki elment az elment, mondták gyerekkoromban az öregek.
S ez egyáltalában nem így van.
Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán faképnél hagyni.
Úgy állok itt, mint akinek senkije nincsen
és van egy kosaram, amiben mindenki benne van.


Nyugodj békében! Isten veled!